- Perselus, mit látsz?
A szólított férfi kinézett az ablakon.
- Mugli gyerekek sétálnak az utcán. Iskolába mennek. Játszanak, nevetnek, futkároznak.
- Ott van Ő is?
- Igen - mondta a férfi lassan. - Sötét, göndör hajába belekap a szél. Lila táskát visz a hátán.
- Pont olyan, mint amilyen a mi Annánk volt - sóhajtott a nő halkan.
- Igen, Hermione. Anna is ugyanilyen szép kislány volt...
- Még a háború előtt.
- A háború előtt...
- Velünk volt, velünk nevetett. Együtt. Te, Ő, és Én. Mi hárman. Akkor boldogok voltunk. Aztán...- a nő, az asszony hangja elcsuklott. - A háború elvette tőlünk. Soha többé nem láthattam élve.
- Hermione, drágám. Elmúlt, ne gondolj rá. Gondolj valami szépre.
- Szépre, Perselus? Mi szépre gondolhatnék? Itt fekszünk ebben a kórházban és nekem már nincs sok hátra. Az átkok és a fájdalom súlya lassan elvisz. Érzem, hogy egyre nehezebben tudom ezt elviselni. Nem látok ebben a teremben semmit, csak téged, ott az ablak mellett. Te mondod el, mi zajlik az utcán. Még megérinteni sem tudlak, olyan messze vagy.



- Perselus, mit látsz?
- A fiatalok mennek hazafelé. Szüleikkel kézen fogva sétálnak, vidáman nevetnek. Lassan besötétedik, a nap már lemenőben van. Ebben az évszakban korán beesteledik.
- Őt is látod?
- Igen. Az édesanyja jobbról fogja a kezét, az apja balról. Most néhány lépés után mindketten megemelik a kislányt, ő pedig nevetve kalimpál a lábaival.
Hermione szemébe könnycseppek gyűltek. Lánya elvesztésének fájdalma még mindig erősen élt benne. A tőle nem messze, mégis elérhetetlen távolságban fekvő férfire nézett. Perselus nem könnyezett, nem sírt sohasem. Mindig erős volt, mindig támaszt nyújtott. De vajon még meddig? Ő megy el hamarabb, vagy a férfi, akit szeret? Hiszen számára már nincsen senki más.



- Perselus, mit látsz?
- Leesett az idei első hó. Minden hófehér. Egy apuka hóembert épít a háza előtt a fiával, és az már nagyobb, mint maga a gyerek. Vannak akik, szánkón húzzák egymást, vannak akik, már a karácsonyon törik a fejüket.
Hermionénak újabb emlékek jutottak eszébe.
- Emlékszel a legutolsó karácsonyunkra? Kapott egy nagy, szőke babát... és... úgy örült neki... annyira... - Hermione szavai elakadtak, sírva fúrta a fejét a párnájába.
A nő tudta, hogy Perselus csak azért mondta el neki, amit lát, mert ő kérdezte. Magától nem mesélte volna el, hiszen ő is tudatában volt annak, hogy milyen régi emlékeket hozott ezzel a felszínre. Hermionéban mégis csak ez tartotta az életet, hogy mások odakinn boldogok. Meg ott volt az a kislány, aki annyira, de annyira hasonlított Annára.



Hermione csak arra emlékezett, hogy valamiért sikoltozott. Erre az egyre határozottan emlékezett. Kezét lassan felemelte és ekkor érezte meg, hogy a párnája a feje alatt teljesen nedves. Kissé oldalra fordult. Könnyes lenne? Biztosan régről álmodott, az emlékeit élte újra.
- Perselus, mit látsz? - Fordult a férfi ágya felé.
Néma csönd a válasz.
- Perselus!
A nő néhány másodpercig várt, de megint csak nem kapott választ. Nehézkesen megemelte a fejét, hogy jobban lássa a másik ágyát.
- Perselus? Hol vagy?! - Rémület ragadta meg a torkát. - Perselus!
Hermione már sikoltotta a férfi nevét.
Ápolók rontottak be a terembe és próbálták a nőt megnyugtatni, de ő csak a szeretett férfi nevét hajtogatta. Foszlányokban jutottak csak el hozzá a szavak. Perselus Piton meghalt, asszonyom. Meghalt, meghalt, meghalt, meghalt!
- Nem, nem! Ez lehetetlen! Perselus!
Zokogva markolta magához a párnáját, miközben egész testében remegett. Lehetetlen, hogy Perselus meghalt. Felfoghatatlan. Hiszen tegnap még ott feküdt mellette! Tegnap... igen, tegnap. Most már emlékszik, miért sikoltozott akkor is hisztérikusan. Mert meghalt a férfi és nem jön vissza soha többet.



- Elnézést, hölgyem - szólalt meg Hermione először, napok óta. - Nem lehetne, hogy esetleg arra az ágyra átkerüljek? Szeretnék, az Ő helyén feküdni.
- Oda? - Mutatott az ablak melletti ágyra az ápolónő, de választ nem várt, máris eleget tett a kívánságnak. Tudta jól, hogy ez az asszony mennyire szerette a férjét.
- Köszönöm - a hölgy biccentett és kiment.
Hermione mély lélegzetet vett. Itt fekszik Perselus ágyában és láthatja ugyanazt, amit a férfi látott. Elmesélem majd neked. Gondolta és kinézett az ablakon.
A vörös téglás betonfal büszkén magasodott a kórház mellett, eltakarva az elől a kilátást, aki kinézett az ablakon.
Hermione behunyta a szemét, szempillái alól egy könnycsepp gördült le az arcán. Feje visszahanyatlott az ágyra.
Halála pillanatában Hermione Granger mosolygott.
- Igen, Perselus, már én is látom...