Minden egy esős, őszi reggelen történt… Nem, inkább egy napsütéses tavaszi délelőtt. A madarak vidáman csiripeltek, a nap még szelíden sütött le a fákra arany glóriát fonva köréjük. Langyos szellő lengette az ágakat, kellemes virágillatot árasztva a tájon.
A Grimmauld tér 12-es számú házának ajtaját hirtelen forgószél tépte fel. A légörvényből kibontakozó fiatal lány kipirult arccal rontott be az előszobába. Kezében összecsavart plakátot szorongatott.

Harry meglepett képpel kukkantott ki a szobájából.
- Mi a… - kezdte a fiú, de Hermione közbevágott.

- Képzeld! Kutyakiállítás! Most… mindjárt… két hét múlva!

Sirius álmos fejjel lépett ki a mosdóból.
- Csodás – morogta, és elvonult a konyhába.
Szemmel láthatóan sem őt, sem Harryt nem hatotta meg Hermione lelkesedése.
- Harry, kérlek, segíts nekem! Mindig is szerettem volna egyszer részt venni egy ilyen versenyen. Kérlek! – Látva a fiú grimaszát, gyorsan hozzátette: - Lehetséges, hogy a felkészülés annyira elvonja az energiáimat, hogy már nem lesz erőm átnézni a bájitaltan házidogádat…

Ez egy alávaló húzás volt a lány részéről, és Harry úgy érezte, hátba támadták. Mivel nem látott más kiutat, beletörődő arccal bólintott.

- Van egyáltalán kutyád?
- Még nincs, de majd lesz! – kiáltotta a lány sugárzó mosollyal.
- Csak emlékeztetnélek, Hermione, hogy nem hagyhatjuk el a házat, csak felügyelettel. Sirius itt az egyetlen felnőtt. Gondolod, hogy ki fog velünk mozdulni azért, hogy vegyünk egy kutyát? – próbált a fiú meggyőzően érvelni.

- Ugyan már, Harry. Boszorkány vagyok! Mellesleg pedig jól tudod, hogy már elmúltam tizenhét éves. Varázsolhatok. Egy egyszerű átváltoztatás, és máris van kutyám.

- Mit változtatsz át?

- Még nem tudom. Nézzünk szét a házban. Keressünk valami teljesen felesleges dolgot, és majd azt.

Harry felszaladt a lépcsőn, hogy az emeleten kutakodjon, míg Hermione a földszinten maradt. A lány először az egyik vendégszobába ment be, hogy aztán tíz perc múlva csalódottan jöjjön ki. Semmi olyat nem talált, amit át tudott volna változtatni.
Valószínűleg Harry sem járt nagyobb sikerrel. Hallotta a fiú lépteinek dübörgését, ahogy az átügetett egyik helységből a másikba.

Hermione szemei hirtelen felcsillantak. Gyors léptekkel a mosdóba ment. Egy szappan, vagy törölköző is jó. Senkinek sem fog hiányozni.
A lány tekintete egy gumikacsán állapodott meg. Az ártatlan kis jószág a csap mellett árválkodott.

- Tökéletes – mosolyodott el.
A kacsát a kezébe kapva futott ki a mosdóból, egyenesen az emeletre.

- Harry, megvan! Találtam!

- Igen? – hallatszott a fiú hangja valahonnan jobbról. – Ez remek.

Az ifjú varázsló hamarosan előkerült, így megnézhette a gumikacsa csodálatos átalakulását.
- Transformatus! – kiáltotta Hermione.
A sárgaság helyében pedig már egy aranyos, fekete kiskutya ült. Rózsaszín nyelve kilógott szájából, fülei komikusan ágaskodtak.

- Hát nem aranyos? – fordult Hermione a fiú felé boldogan.

- De. Már csak be kell tanítanod neki néhány trükköt.

- Harry! Lenne egy kérdésem.
- Igen? – nézett fel a fiú a Reggeli Prófétából.

- Hermione miért fetreng a fűben?
- Tessék?! – ugrott fel, és futott az ablakhoz Harry.
Amit ekkor látott örök emlék marad a számára. A lány valóban a földön feküdt. De nem csak elnyújtózott a fűben, hanem hempergett is. Tőle nem messze egy fekete szőrcsomó lógatta a nyelvét.

- Fülöp, most utoljára mutattam meg! Nem hiszem el, hogy nem tudod megcsinálni! – szidta meg odakinn a kutyát a lány.
- Aranyos. – Harry nem foglalkozott Sirius fintorgó arcával. – Ugyan már! Nem gondoltam volna, hogy ilyen örömet okoz neki az, hogy egy bolhás dögöt édesgethet.

- Na! – nézett rá zordan a férfi.

- Bocsi.

Néhány percig néma csöndben ettek a reggelijüket. Pontosabban Harry ette a lekváros kenyeret, Sirius pedig a kávéját itta.

- Amúgy… - nyelt egy hatalmasat a fiú – miért vagy mostanában ilyen letört? Sápadt is vagy.
- Nos… én… valójában… - motyogta a férfi. – Honnan van a kutya? – váltott hirtelen témát, hogy a másik ne feszegesse az előzőt.

- Hermione átváltoztatott egy gumikacs…

- II. Antonius Percival! – üvöltötte el magát artikulátlan hangon Sirius. – Ezért nem találtam! Ti végeztetek vele! Ezért bosszút állok!
A férfi felpattant az asztaltól. A lendülettől kávéja az ingére borult, de nem foglalkozott vele. Kirohant az udvarra, és ott megállt a lánnyal szemben. Mutatóujját vádlón Hermione felé rázta.

- Ez… ez… nagyon… övön aluli volt! Hogy tehetted?! Hogy voltál rá képes?! Ezt tenni… ezt a szörnyűséget II. Antonius Percivallal!
Hermione kihasználta a pillanatnyi lélegzetvételt, és a férfi szavába vágott.

- Mi a fenéről beszélsz? Ki az a IV. Antony Percival?
- II. Antonius Percival! II.! És Antonius! Nem Antony! Nem Antony, hanem Antonius! Antonius, érted?
Harry természetesen követte elszáguldó keresztapját, így most ő is hallhatta annak kiabálását. Szegény Hermione megszeppenve nézett fel az immár vörös fejjel ordibáló férfira.

- De ki…? – kezdte a lány, viszont esélye sem volt. Sirius túlkiabálta.

- A gumikacsáról van szó – mondta Harry fojtott hangon.
A lány viszont így is meghallotta. A fojtott hang valamiért azt az érzést kelltette benne, mintha Harry a nevethetnékjét akarná visszatartani. Benne a meglepettség miatt csak most kezdett tudatosulni a döbbenetes tény…
- Tessék? II. Antonius izé… az a gumikacsa, amit átváltoztattam kutyává?
- Igen! – üvöltötte Sirius.
- Igen – értette egyet Harry is.
- Jaj, sajnálom Sirius. Nem tudtam, hogy a tiéd… és… hogy ilyen sokat jelentett neked – próbálta még menteni azt, ami… nos, ami még menthető. – Veszek neked egy másikat, ígérem.
- Nem kell másik – torkolta le a férfi. – Nem helyettesíthető! Ti ezt nem érthetitek.
Sirius sarkon fordult, és megtörten bement a házba.
- Harry – szólalt meg a lány, amikor már biztos volt benne, hogy a férfi nem hallja. – Szerintem a keresztapád megbolondult. Az csak egy gumikacsa, és hogy kiabált velem miatta.
- Igen, furcsa. Olvastam egy könyvben, hogy a kutyák nagyon ragaszkodnak az első játékaikhoz…

- Bosszú. A bosszú mindig édes. Olyan, mint a méz. Érezted már? Ó igen! Imádom. A bosszú!
- Sirius, kivel beszélsz ott bent? Tudom, hogy egyedül vagy – hallatszott Harry hangja.
A férfi még egyszer villantott egy elégedett vigyort a tükörképére, aztán elfordult. Lassú léptekkel az ajtóhoz ment, és kinyitotta.

- Na, mi az már?
- Eltűnt Hermione kutyája! Segítened kell megkeresni! Mi már szinte mindent átkutattunk.
- Sirius! – tűnt fel a lány is. – Kérlek, segíts. Nincs valami tipped hova bújhatott?
- De van. Néztétek már a szobádban Hermione?
- Persze, hiszen velem szokott aludni.
- Az ágyadon?
- Nem, dehogy. Mindig a földön alszik…
- Jó de az ágyadon nem találtál valamit?
- Csak egy kissé gusztustalan csirkecombot, de mi köze van ennek… - a lány szavai hirtelen elakadtak. A barna szemek haraggal teltek meg. – Teee! Csirkecombbá változtattad Fülöpöt! Hogy tehettél ilyet egy kiskutyával?
- Te hogy tehetted azt, hogy II. Antonius Percivalt kutyává változtatod?
- Miért nem változtattad akkor vissza?!
- Mert már itt van nekem – belenyúlt a zsebébe, és előhúzott belőle valami sárgát -, III. Antonius Percival!
- De… de… én már minden trükköt megtanítottam neki. Holnap lesz a verseny. Már nem tudok egy újabb kutyát átváltoztatni, és betanítani – hangja a mondat végére teljesen elhalkult.
Harry dühösen nézett a keresztapjára. Ők nem tudták, hogy az a kacsa ennyit jelent számára, de azért Fülöppel és Hermionéval ilyen csúnyán elbánni!
- Sirius. Most túl messzire mentél. Hermionénak nagyon sokat jelent ez a verseny. Kötelességed neki segíteni.
- Jó, jó… - forgatta meg a szemét a férfi.
Már bosszút állt, haragja is elpárolgott.
- Örülök neki, hogy beleegyeztél, Sirius. – Hermione arcán ravasz mosoly jelent meg, mely nem ígért semmi jót. – Akkor mivel te animágus vagy…
- Nem!
- …átváltozol kutyává…
- Soha. Nem veszek részt egy idióta versenyen!
- …és részt veszel a versenyen.
- Nem. Erre nem vehettek rá.
- Ó dehogynem… Invito, III. Antonius Percival!
A gumikacsa Harry kezébe röppent.
- Szép volt, Harry. Jól csináltad – dicsérte meg a lány elégedett mosollyal. – Most pedig két lehetősséged van, Sirius. Vagy engedelmeskedsz, vagy III. Antonius Percival tonhallá változik.
- Ne! Rendben. Rendben… kutya leszek. Elmegyek az idióta kiállításra.

A verseny napján csodálatos volt az idő. A jelentkezők közül már mindenki a helyszín körül tolongott. Fiatalok, idősek jöttek, hogy összemérjék erejüket.
Hermione mellett egy gyönyörű, fényes fekete, hullámos szőrű kutya lépdelt. A lány és Harry egyaránt büszkén nézett le a méltóságteljességet árasztó kutyára.
Persze… mindhárman emlékeznek a néhány órával ezelőtt történtekre.


- Sirius! Gyerünk a kádba, megmossuk a bundád! Maradj nyugton! Ül! Harry nyomd rá a sampont! Ne, ne elmenekül! Sirius, meg ne rázd magad! Harry, te menj jobbról, én balról. Bekerítjük! Rendben, majd én összeszedem a szőrcsomókat…



- El se hiszem, hogy készen lettünk vele – sóhajtotta a fiú.
- Én is alig, de most itt van. Bemutatunk néhány trükköt, aztán Sirius visszakapja a kacsáját.
A hatalmas, fekete kutya leült a többi közé.
Sirius érdeklődve nézett körbe. Jobbról egy agár, balról egy pudli. Fantasztikus. Ezt nem lesz nehéz megnyerni.
A férfi, esetünkben kutya, nem tudta nem észrevenni, hogy a pudli egyre közelebb és közelebb jött hozzá. Belém zúgott, vagy mi? Már teljesen mellette volt. Ezt nem hiszem el. A nőstény nekidőlt az oldalának, fejét a nyakához nyomta. Szivi… be kell, neked valljak valamit. Én NEM vagyok kutya!
- Hermione Granger és Sirius – szólították a következő versenyzőket.
A lány maga mellé intette a kutyáját, és a bírák felé fordultak. Néhány elgyakorolt trükk után – melyek mégis nagy sikert arattak -, Hermione egy teljesen új parancsot mondott.
- Pitizz!
MI? Nem! Soha! Én nem alázkodom meg ennyire.
- Pitizz, Sirius – parancsolta Hermione, miközben kissé előrébb hajolt. – Vagy nem kapod soha többé vissza a pici kacsácskád.
- Bravó hölgyem, bravó – dicsérte meg az egyik bíra pár másodperc múlva. – Nagyon tehetséges kutyája van.

Már csak néhány versenyző volt, aztán következett az eredményhirdetés. Hermione, Harry és talán még Sirius is izgatottan várta a bírák döntését.
- …a második lett Hanna Reds és Cassy, a pudlija! Első helyezett pedig Hermione Granger és Sirius! Gratulálok nekik! Kérem, fáradjanak ide, és vegyék át a díjat.
A lány egy kupát kapott, Sirius pedig egy érmet a nyakába.

- Ügyes voltál, Sirius…
- Ne beszélj úgy velem, mintha még mindig kutya lennék, Hermione.
- Hah, ne tagadd, hogy élvezted!
- Nem is élveztem annyira, hogy simogattál!
Harry és Hermione meglepetten nézett össze.
- Sirius, szerintem Hermione a versenyre gondolt…
- Ja… én… nos… ööö…
- Szóval élvezted, hogy simogattalak! – kiáltott diadalmasan a lány. Valamiért ez nagyon boldoggá tette.
- Nem! Egyáltalán nem.
- Az előbb viszont úúúgy mondtad. Most is túl erősen tagadsz!
- Nem! Vagyis… Nem élveztem… csak mint kutya, de azt természetes, tehát semmit se jelent…
Harry ide-oda kapkodta a fejét. Arcán furcsa, mindentudó mosoly jelent meg, ami Siriust talán még jobban bosszantotta.
- Ne vigyorogj úgy, mintha tudnád, hogy tetszik nekem, Her… - harapta el gyorsan a mondatot. – Ezt nagyon gyorsan felejtsétek el!
A lány arcán boldog mosoly jelent meg. Ő mindig vonzódott a férfihoz, de sosem hitte volna, hogy ez fordítva is így van.
Sirius nyakába ugrott, karjaival átölelve a férfit.

- Én is szeretlek, Sirius – suttogta a lány.

- Mi?! Tessék? Én nem…
További tagadását Hermione egy csókkal akadályozta meg. Hosszan élvezték egymás közelségét. A lány volt az, aki végül megszakította a csókot.
- Nos? Tagadod-e még?
- Jó, jó rendben.
- Hallgatlak.
- Szeretlek.