Roland

Ledobja magát az ágyra. Szerencsétlen mozdulat volt: a tákolmány halk reccsenéssel, mintha csak egy elhaló sóhajjal búcsúzna az anyagi világtól, megadja magát az erőszaknak. A fiúból hasonlóan elhaló, bár sokkal fájdalmasabb nyöszörgés szakad ki: egy deszkadarab beleállt a hátába.
Azért nem mozdul. Heverészik még egy darabig, és közben élénken sajnálgatja magát. Őt becsapták, átverték, kihasználták; megvádolták, meghurcolták, megalázták; ellopták a ruháját... bibis a háta... talán annyira megütötte magát, hogy örökre lebénult...
A romok alól méltatlankodó percegéssel féltenyérnyi csótány mászik ki, alig pár centire az arcától. Fél pillanatig farkasszemet néz vele, majd szédítő sebességgel elindul felé.
Roland szeme tágra nyílik. Viharos sebességgel másfél méter magasra dobja magát, majd az ágy teteme mellett ruganyosan a talpára esik. Bámulva végignézi az utat, amit megtett az imént. Na, ilyet se tudott eddig.
- Aztaaa...
Hát az alvásnak mára már lőttek. Ideje továbbállni ebből a koszfészekből... Természetesen lóval. Itt az ideje, hogy kiderüljön, mennyire tud hatni a lovakra... Irány az istálló!



Dorothy

Óvatosan lép ki a raktárból, de szerencsére nem lát senkit se a folyosón. Elmosolyodik, és megpróbál minél magabiztosabban lépkedni. Ekkor hirtelen kinyílik az egyik ajtó, és egy középkorú pasi lép ki rajta. Egy pillantást se vet a lányra, máris indul lefele. Hanyag férfijárással, ahogy kell... útközben még az ülepét is vakargatja.
Dorothy grimaszolva indul utána, és megpróbál úgy lépkedni, ahogy a fickó. A vakarászástól most eltekint.
Leérve sem kelt túl nagy feltűnést, így könnyedén elér az istállóba is.
Végigjárja az összes karámot, és kiválasztja a legszebb, és legerősebb lovat. Egy csodálatos, sötétbarna színű, fehér csizmájú csődört. A hátas is rögtön kiszúrta magának a - véleménye szerint kissé lányos - fiút.
- Szi... khröm... Szevasz... - köszönti néhány fokkal mélyebb hangon a lovat, mint a sajátja.
A ló furcsállva néz rá, de aztán vidáman felnyerít.
- Megleszünk mi ketten. Fogadok, hogy utálod a gazdád. Leszek én az új gazdád. Sokkal jobb, mint a másik.
Bemászik a karámba, és elkezdi kioldozni a kötést. Aztán kitárja az ajtót, és elkezdi kivezetni rajta a boldog csődört.



Roland

Magas sarkúban tipeg végig a folyosón. Bal kezében terjedelmes batyuját szorongatja, félig kinyújtott jobbjában a lámpást tartja. A láng minden légáramlatra lobban egyet, a fény tétova lépéseinek egyenetlen ritmusára táncol.
Tisztára, mint egy romantikus-csöpögős regényben: karcsú, szőke lány menekül vérszomjas üldözői elől...
Az idillt csak az zavarja, hogy a hősnő fojtottan szitkozódik. Eleinte. Aztán, a folyosó néptelenségén felbátorodva, emeli a hangerőt. Félúton észbe kap, és elváltoztatja a hangját. Mire az istállóba ér, egészen belejön a nőies hanghordozásba.
- Édes anyácskám, hogy mennyire rémes ez a környék - sipítozik.
- Pedig olyan cukika volt a cégér... olyan ééédin ágaskodott rajta a pici paci...
Mikor az udvarra ér, eloltja a lámpást. Tolvajlani holdfényben illik.
Átvág a keskeny füves sávon, és hangtalanul belopódzik az istállóba. Na igen. Útközben összeszed két bokaficamot - azért nem többet, mert csak két bokája van-, egy sárfoltot a szoknyájára a térde környékére, a térdére egy piros foltot, ami később majd bekékül, bezöldül, besárgul, végigmegy a szivárvány összes színén, ugyanúgy, mint a deszka nyoma a lapockái között; sőt ha jobban belegondol, még a combjából sem állt ki a zsibbadás, ami akkor kezdődött, amikor az ágyon térdelt. A béna kis tolvajlányka miatt. Ő az oka mindennek! Miatta zsibbad a lába, miatta tört össze az ágya, miatta nem várhatja meg a reggelt... A nők találták ki, hogy tűsarkúban is lehet járni... Hogy gyűlöli a nőket... Persze csak ideiglenesen, és hirtelen felindulásból, de most nagyon.
Ajjaj, odabent mozgás van. Meglapul az ajtó mellett az árnyékban, és vár.



Dorothy

Csendre inti a boldogságában nyerítgető lovat, és úgy vezeti tovább, egyre kijjebb az istállóból. Már majdnem kiér, amikor hallja, hogy a fogadó ajtaja nyílik.
- Gyerünk! Gyorsabban, siess már...! - biztatja a lovat, mire az megszaporázza lépteit.
Kivezeti az istállóból, ugyanebben a pillanatban pedig lámpás fénye villan.
- Hé! Tolvaj, az az én lovam! - üvölti el magát a férfi, akitől a lány nemrég még járni tanult.



Roland

Halk, emberi hangok szűrődnek ki az istállóból. Első gondolata az, hogy egy párocska épp ezt az istállót nézte ki egy kis hajnali romantikázásra. Mikor meghallja a paták lassú koppanását a döngölt földön, arra gondol, talán az egyik vendég korán indul... Aztán lassacskán feltűnik neki, hogy az árnyékból kibontakozó, lovat vezető lompos süvölvénynél nincs lámpa.
Halvány gyanúja támad, ami aztán a borízű férfihang felharsanásakor beigazolódik. Hemzsegnek errefelé a tolvajok.
Ha Rómában jársz, tégy úgy, mint a rómaiak. A lámpás fénye őt is megvilágítja, így nem tehet mást, mint menekül, ha nem akarja még jobban felhívni magára a figyelmet. Kitépi a suhanc kezéből a kötőféket és fellendül a lóra. Csak sajnos közben elfelejtette, hogy szoknya van rajta. Jobb lába, megtörve az ugrás szép, egyenletes ívét, ahelyett, hogy teljesen átlendülne a paci háta fölött, félúton a gerincére zuhan. A ló ijedten felnyihog, és helyből vágtázni kezd. Roland félig hasalva, a szoknyájával küzdve zötyög rajta. Nem túl kellemes helyzet, főleg, hogy a nyerget levették éjszakára.
A ló eléri a düledező, alacsony kerítést, és minden különösebb nehézség nélkül átugorja. A túloldalon zökkenve ér földet. A férfi szeme könnybe lábad a csigolyák ütésétől.
- Anyád! - hangja két oktávval magasabban szól, mint egyébként.
Ennyire azért nem akart nő lenni.



Dorothy

A kiáltásra összerezzen, és már éppen lendülne fel a lóra, amikor valaki kisuhan az árnyékból, és felugrik a lova hátára. Ezt a lovat ő nézte ki! Ez az övé most már!
- Szemét tolvaj... - sziszegi a fogai között, de nem hagyja annyiban.
A kantár még a kezében van, villámgyorsan fellendül a már a ló hátán ülő mögé, és lerázhatatlanságát erősítve, gyorsan átkarolja a derekát.
Még neki is elég kellemetlen a nyereg nélküli lovaglás, mivel nincs hozzászokva, hogy szőrén ülje meg a lovat. Hát, még ha valaki férfi...
Bár ahogy ő érzékeli, a ruha anyagából és a tapintásból, nőnek tippeli az előtte ülőt.
A kerítésugrásnál visszafojt egy kiáltást, de olyan szorosan karolja a tolvajt, ahogy csak tudja.
- Állítsd meg! Állítsd meg!
Először normális hangján szólal meg véletlenül, aztán gyorsan elmélyíti kissé. Még túl közel vannak a városhoz, hogy csak úgy ledobja az álcáját.



Roland

Jó félóra múlva a ló már messze jár a város a falaitól. Kinéz magának egy füves dombocskát, kényelmesen felsétál rá, és a tetején békésen elkezd legelészni. Úgy tűnik, nem viselte meg ez a kis kiruccanás.
Rolandot annál inkább. Lefolyik a lóról. Ezt úgy kell elképzelni, hogy egyszerűen oldalra dől, és másfél méter múlva a hátán landol. A magas fű felfogja az esését, bár őt most az sem érdekelné, ha szikla lenne alatta. Lábai égnek merednek, mintha a ló is megfordult volna vele. A hosszú szoknya szerencsére ápol és eltakar.
Eltakarja a szemét, mintha bántaná a hajnalelőtti szürkeség. Szelíden, halkan szólal meg, egy végtelenül elkeseredett és kiégett ember hangján.
- Mi a jó fenéért nem tettél rá nyerget?



Dorothy

Mivel az előtte ülő nő nem, és nem hajlandó megállni, abbahagyja az ordítozást. Dühösen fújtatva gondol arra, hogy az előtte ülő bizonyára elmebeteg, vagy valami hasonló, hiszen mi a francnak ugrott fel arra a lóra, amit egy vadidegen vezetett. Ráadásul látszik rajta, hogy életében nem ülte meg még szőrén a lovat! Ha egy kisasszony a dámanyereghez van szokva, akkor csak ne ugráljon más lovára!
Végre valahára megállnak. Megkönnyebbülten felsóhajt, majd kárörvendően nézi az előle lefolyó nőt.
A hosszú szőke haj, és a ruházat, na meg persze ez a furcsa megjelenés emlékezteti valamire! Ó igen. Ez a nő volt az, aki segített elbújni neki az üldözői elől. Akkor meg van bocsátva a lórablás.
- Mert... - torokköszörülés, aztán mélyebb hang. - én szőrén szoktam megülni a lovat. Máskor ne ugorjon fel más lovára, kisasszony, és akkor nem lesznek ilyen problémái.
Körülnéz, hogy betájolja magát, merre is vannak. Még mindig túl közel a városhoz. Ő sokkal jobban szeretné, ha a lehető legmesszebb lenne attól a helytől.
A távolban egy erdőt lát elterülni. Pont jó lenne, de itt semmiképpen nem maradhat.
- Nos akkor én megyek tovább. Irány az erdő! - kiáltja, mire a ló egyelőre léptetésben megindul arra.



Roland

-Héjéjéjj!
Elveszi a kezét a szeme elől. Fájdalmas nyögéssel, csigalassan feltápászkodik. Útközben megroppan egy izülete... nem pazarolja rá az energiáját, hogy kitalálja, melyik. Szenvedő arcot vág.
Végtelenül szánalmasan néz ki a pirkadat halvány, vörös fényében. Magas nőalak, enyhén sáros szoknyában, kisterpeszben; kicsit csámpásan, hisz csizmájának egyik tűsarka belesüppedt egy hangyabolyba... Kócos, szemébe hulló hajából vidáman integet egy élénkzöld fűszál, szája körül elkenődött, vérvörös rúzs - és mintha a bal melle két centivel lejjebb lenne, mint a jobb. De talán csak a fényviszonyok miatt.
- Uram, kérem - ez nagyon-nagyon erős túlzás -, engem üldöznek... Az életemre törnek... Ne hagyjon így magára egy ártatlanul meghurcolt, védtelen nőt... - közben igyekszik bociszemeket növeszteni.
A haját fáradt mozdulattal arrébb söpri, hogy a hatás jobban érvényesülhessen.
Agyában lázasan forognak a kerekek, milyen mesét adjon elő, ha a srác megkérdezné, kik üldözik.
- Kérem... - Ezt a taktikát a színházból leste el.
Egy lány esdeklése a legkeményebb férfiszívet is meglágyítja... legalábbis a darabokban. Sajnos hangsúlyozni kell, hogy férfiszívet. Ez meg itt csak egy suhanc.



Dorothy

Hátranéz, amikor meghallja a nő nyöszörgéshez hasonló szavait. Nem érti, miért érte ekkora sokk csupán egy kis lovaglástól. Talán még sosem ült lovon.
A nő mindenesetre szánalmasan fest. Mégse hagyhatja csak úgy itt. Valamit tennie kellene.
- Na jó.. rendben. Velem jöhetsz, de csakis az erődig - mutat a nem messze húzódó erdőre.
- Ülj fel.. mögém. Vagy gyere, ahogy akarsz, de nem várok tovább - vág szigorú képet.
Néhány másodpercig még vár, hogy felül e mögé a nő. Ha ez megtörténik, akkor együtt indulnak el az erdő felé. Pár perc, és már a fák között járnak.
- Szállj le. Itt megállunk mára - utasítja a mögötte ülő nőt, aztán ő is leugrik a nyeregből.
Sokkal élettel telibben, mint ahogy a másik lecsúszott.
- Te sosem ültél még lovon, hogy ennyire tönkre tett?



Roland

Hálás bociszemeket meresztget. Feláll egy magasabb vakondtúrásra, és onnan felkapaszkodik a lóra.
- Csak szép lassan... jó?
Belekapaszkodik a suhancba, hogy le ne essen. Gondolataiba mélyedve teszi meg a pár perces utat.
Az erdőbe érve leszáll mögüle. Leül egy kidőlt fa törzsére, és szemrevételezi útitársát. Egész jók a ruhái, csak hát nagyok rá. De jól néznek ki. Neki is van ilyen. Vagyis hát volt. Merthogy otthagyta az ágy alatt...
Döbbenten rámered a suhanc képére. Ismerős! Tegnap este is ezeket a vonásokat látta...
Szörnyű gyanúja támad. Vészjósló arccal, mindentudó hangon szólal meg.
- Te vagy annak a lánynak az öccse! Akinek nincsenek ruhái!